most szombaton szörnyű dolog történt. elütötték Montyt.

nem velem volt, kibújt a nyakörvből, mert az valamitől meglazult, és kirohant a kocsi elé. a sofőr észrevette, hogy elütötte, és látta, ahogy szegény nagymamám rohan oda sírva, erre gyorsan továbbhajtott. van, hogy nem lehet megállni és akaratlanul elütünk egy állatot, de az utána tanusított viselkedését nem minősíteném.

Mamám hívott azonnal, este 9kor Siófokon, nem tudta megmondani, hogy életben van-e még. Na ezt az érzést senkinek nem kívánom. Azonnal mentem, 10kor már a legközelebbi állatkórházban voltunk Székesfehérváron.

Hála az égnek, az én kis terminátorom túlélte. Viszont annyi minden történik azóta, és sok tapasztalatot szerzek, jókat-rosszakat egyaránt, hogy mindent le szeretnék írni.

Azt, hogy ez milyen érzés, azt nem tudom leírni. Mint ha a gyerekem lenne. És kapni egy ilyen hívást, az iszonyatos érzés. Teljesen össze vagyok törve, mégis erősnek kell lenni, és mindent a lehető legjobban végigcsinálni azért, hogy neki is legyen ereje, és hogy fel tudjon épülni, ha lehet minél hamarabb.

Ez a mostani az első bejezése egy hosszú történetnek, ami az ő útjáról szól, arról, hogy hogyan lesz képes újra járni, és futni, és hogy mennyi akaratereje van.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.